-
Hagyd békén! – hallottam a hátam mögül egy
hangot. Marcel volt.
-
Én nem akartam bántani csupán beszélgettünk –
mondta Harry és hátrébb lépet egyet.
Harry háta mögött meg jelent két fiú meg egy lány.És minket
bámultak.
-
Harold ugye tudod, hogy a családod érdekeit kell
nézned. Nem teheted, meg hogy ellenük szegülsz, mert akkor….. – mondta a lány.
-
Igen tudom, hogy akkor mi lesz, és nem érdekel. Ezek
az álmok most sokkal jobban érdekelnek.
-
Akkor meg tartjuk a szertartást – mondta Gina
szinte suttogva mintha megijedt volna.
-
Milyen szertartást? – kérdeztem, de mindenki
csendben volt. Szinte hallani lehetett a levegő vételt is.
-
Halljam – mondta már elég mérgesen. Senki sem
mond semmit ez nonszensz.
-
A családod vagyis Gináék mágikus lények
leszármazottjai, de csak a 2 generáció örökölheti a leg nagyobb erőket. - mondta az a lány.
Harry úgy nézett rám, hogy…le sem, tudom írni .Megbabonázott a szemével és
csak egy kérdés csúszott ki a számon.
-
Mi vagy te? – kérdeztem tőle mire furcsán nézett
rám.
-
Az, ami te csak egy kicsit más képen.
Nem értek semmit. Egy olyan világba csöppentem, amiben én egy teljesen
más lény vagyok .De én ezt nem akarom . A normális életemet akarom a normális
családommal és barátaimmal. De kérlelésem süket fülekre talált, mert a lelkem
mélyén az a hülye, vonzás szinte megfájdította azt a pillanatot, amikor Harry
közelebb lépett és pólója alól elő szedte a nyakláncát. Egy papírrepülő volt. Nagyon
szép. És felé nyújtotta.
-
Ez? – nem találtam a jó szavakat. Miért, akarja
nekem adni a nyakláncát?
-
Ez a tied én őrizem neked, mert én biztos voltam,
hogy eljön ennek is az ideje.
A fapalotában:
Nagyon nagy csend volt. Ültem a hatalmas puha ágyon és gondolkoztam
miközben kezemben tartottam a kis papírrepülőt. Mi az, hogy őrizte nekem?
Egy erős szúrást éreztem a mellkasomban és abban a pillanatban csapódott
ki az ajtó és Harry futott be rajta.
-
Szikra! Szikra nézz a szemembe! – mondta tekintélyt
parancsoló hangon mire teljesítettem kívánságát. Nagyon fájt a mellkasom, de
fokozatosan tűnt el a fájdalom, ahogy egyre vesztem el a zölden csillogó
szemekben. Meg dermedtem.
-
Mi történik velem? – kérdeztem el haló hangon. Idegesnek
tűnt, de nem szólalt meg csak átölelt.
-
Elektra te most egy nagyon rossz dolgon mész
keresztül és ebben én vagyok a legrosszabb – mondta ki a szavakat, amiket
szintén nem értettem (mint minden mást sem).
-
Hogy hogy? Figyelj, nagyon sok mindent kell
nekem elmagyarázni, de most te mesélj nekem.
-
Mit szeretnél, miről meséljek? – kérdezte és
leült mellén az ágyra.
-
Arra lennék kíváncsi, hogy neked is voltak e,
álmaid öhm….szoval…rólam – egy kicsit elvörösödtem, mert ilyet hogyan
kérdezhetünk egy idegentől főleg fiútól.Ezt a gesztust csak meg mosolyogta majd megszólalt.
-
Igen. Elég furcsa volt. A szemeid…sárgák, voltak
pedig hogy látom neked szép kékek.
Hm. Sárga.
-
Sárga volt a szemem az álmodban? – furcsa
-
Igen, és ahogy tudom te is álmodtál velem –
mondta szemtelen mosollyal az arcán.
-
Csak az én álmaimban vörös szemekkel vagy jelen –
mondtam neki.
-
Nem csoda biztos éheztem rád – mosolygott vadul,
amit nem tudtam mire vélni.
-
Ezt hogy érted?
-
Azt mondtam neked, hogy majdnem az vagyok, mint
te csak én vámpír vagyok – huh mi?
-
Vámpír? – kérdeztem lélegzet visszafojtva.
-
Igen és te az, vagy ha még nem is érzed, kezdesz
átalakulni – meg mukkani sem tudtam.
- Mielőtt meg kérdezed, hogy hogyan lehet a
nagyszüleidtől örökölted, mert a vámpír dinasztia egyik utolsó tagjaként
kellett rád hagyniuk, hogy ne haljon ki a ti családotoknak igazi vére.
Csak
néztem magam elé és nem jutott el az agyamig, amit a mellettem ülő fiú mond.
Hirtelen felállt, és húzott magával.
-
De az egész történetet még mindig nem tudod…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése