Csendes békés minden mintha nem is élnék. Az élet nehezebb
az álmok tengerén könnyebben el igazodok. Most csak lebegek, nem tudom, hogy
hol és azt főleg, nem hogy miért, de békés álmomból most ébresztett fel a
valóság. Csendes szólongatásokat, hallottam meg magam mellől mire lassan ki nyitottam szemeimet.
- Szikra ébredj fel – Gina szólongatott. Mikor meg láttam, hogy rebegtetem pilláimat hevesen megölelt.
- Hála az égnek, hogy nem esett bajod! De miért csináltad? Miért gyalogoltál a tűz felé? – kérdezte tőlem, de nekem csak most jelent meg lelki szemeim előtt a kép a tűzről, az árnyról,Róla…
-
Én én nem akartam meghalni csak…nem is tudom mi
ütött belé. – tényleg nem tudom.
-
Figyelj El nem tudtuk meg beszélni azt, amiért
valóban elhoztunk téged.
-
Mi lenne az? – kérdeztem miközben próbáltam fel
állni a hatalmas francia ágyról melybe teljesen bele süllyedtem.
-
Arról van szó, hogy…anyádék, meséltek neked a
családunkról valami? – kérdezte és minta izgalom tükröződött volna ki a
szeméből.
-
Semmi érdekeset csak a normál családi emlékeket
hozták fel. Miért? – nem értem.
-
Nem
tudom, hogy mondja el neked, de te nem a húgomék gyereke vagy…hanem, az enyém –
ez sokként ért. Mi?
-
Micsoda? Ez biztos nem igaz – mondta szinte
könnyeimmel küszködve.
-
De. Ez az igazság. 18 éves voltam mikor meg
születtél a Brenda akkor volt 17. Sajnos nem tudtalak meg tartani, mert nem
tudtalak volna el tartani. Nagyon rossz körülmények között éltem, amiben te nem
élhettél volna. Így árvaházba kellett, hogy adjalak. Mikor egy évvel később
mikor Brenda betöltötte a 18-at azt mondta nekem, hogy ki hoznak téged onnan,
de csak akkor, hogyha ők nevelhetnek fel téged. Beleegyeztem. Azt mondták, hogy
a kereszt anyád lehetek. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod az
igazságra – fejezte be végül sírva mire megöleltem öt.
Nagyon sokat beszélgettünk majd hirtelen kivágódott a nagy tölgyfa ajtó mely elválasztott minket a ház többi részétől. Mert elmondta nekem Gina hogy egy a várostól elég messze eső „fapalotában” vagyunk, ahogy ő hívja, de azt még mindig nem mondta el, hogy miért hozott ide.
-
Mi történt? – kérdezte Gina az ismeretlen
embertől.
-
Itt vannak – csak ennyit mondott majd ki is ment maga után behúzva az ajtót.
-
Kik vannak itt? – kérdeztem
Kb. ez
volt a fejemben mikor meg láttam őt. Nem értettem semmit.Minden
lejátszódott bennem. Mi van, ha megint álmodok, és mindjárt felkelek izzadság
cseppektől ragadva és zihálva attól, hogy valóba létezik e? A félelemtől.
-
Én inkább visszamegyek a házba – mondta mielőtt oda
értünk volna ahhoz a tisztáshoz ahol tegnap eszméletemet vesztettem.
-
Mitől félsz? – kérdezte Gina kedvesen mire rá
néztem és mélyen a szemembe nézett. Látta rajtam hogy valami nincs rendben és
jó látta.
-
Egyszerűen nem érzem jól magam. - mondtam, de
Gina olyan furcsán nézett rám. Nem értettem.
-
El tudom, hogy mitől félsz. Érzem, hogy ő tehet
róla. De ne érezz semmi olyat, ami bánt téged. Ő nem bánthat téged. Bízz bennem.
-
De honnan tudod……? –csodálkoztam rá.
-
Mondjuk, úgyhogy különleges képességet örököltem,
amit te rá fogok hagyni, ha majd egyszer, meghalok – mondta.
-
Különleges képességet? – nem hiszek nagyon
ezekben a természetfeletti hablatyokban de most minden annyira más.
-
Én egy álomőrző vagyok. Képes vagyok mások álmaiba
belelátni és átérezni. És tudom, hogy neked visszatérő rémálmaid vannak.
-
De ez hogy lehetséges, hogy ilyen képesség
létezik? – teljesen elképedtem. Az anyám egy mondjuk úgy, hogy misztikus lény
és ezek szerint én is az vagyok. Most már nagyjából mindent elmondott csak egy
valamiről nem hajlandó beszélni az apámról. Az igaziról mert, hogy nem Marcel
az. Egy teljesen ismeretlen.
-
Azt kell hogy mondjam hogy tartogatnak számodra
még meglepetéseket – mondta mikor ki értünk a tisztásra:
Így nappal sokkal szebb volt mint este a fények gyönyörűen csillantak be éppen éppen egy fa ágán és levelein keresztül.Megnyugtató volt de csak volt.Mert akkor meg pillantottam őt:
Most nem volt vörös a szeme. Zöld volt, de abból is a sötétebb. Megint az a vonzás…de nem akarommmm!!!
Úgy nézett rám mintha egy vad lennék, aki éppen készül elkapni, de nem
félek, mert az a valami nem hagyott..most, bezzeg nem amikor idefele voltunk
akkor meg görcsbe rándult a gyomrom és levegőt is alig kaptam. Gina hangja
hozott vissza.
-
Minden rendben?
-
Persze de olyan furcsán érzem magam.
„ne hagyd, hogy magával ragadjon az érzés, mert nem
szabadulsz tőle”- intett parancsra egy erős mégis kedves hang, ami igen ismerős
volt, de nem tudtam, hogy kié. Nem tudtam tovább várni.
-
Mond, meg hogy kivagy! – kiabáltam ki hogy még
az erdő is bele remegett hallottam, ahogy a madarak ki repülnek a biztonságot
adó fészekből, hogy a mókusok és mindenfajta mezei lények lefutnak, vagy éppen
felfutnak a fára.
-
Kérlek, ne kínozz tovább! – mondtam már
csendesebben vagy inkább elnyúzottabb hangon.Arra lettem figyelmes, hogy előttem terem és semmit mondó
tekintettel figyel.
-
Te sem
tudsz békén hagyni már éjszakánként sem – mondta mosolyogva, de nekem
inkább a hideg futkosott a hátamon. Nem ismerem őt csak azokból a rémes
álmokból. És a vörös szeméről….nekem, ennél több kell, hogy meg törjek.

Nagyon jo lett csak igy tovabb nagyon tehetseges vagy . Holnap ugye lessz uj resz ?
VálaszTörlésKöszönöm szépen! Biztos lesz holnap új rész :)
VálaszTörlés